chucky

Rengeteg olyan életesemény történik ami miatt sokan lenézünk másokat, vagy előre véleményt alkotunk. Nem gondolunk bele az illető élethelyzetébe csak gondolunk egyet és azt igaznak véljük.

Ebből legkegyetlenebb talán az iskola. Amely igazi rémálom tud lenni ha valaki nem illik bele a menők világába. Nekem is nehéz volt a gimi mivel nem voltak a szüleim annyira pénzesek, hogy minden menő cuccot megvegyenek amit sokak szüleik megvettek egy csettintésre. Mindenünk megvolt, de plusz cicoomára már nem futotta. Ha egy gyerek nem tud beilleszkedni és látszik rajta, hogy nem gazdagok akkor már igencsak kis esélyekkel indul az osztály közösségi életében. Lenéző pillantások, a hát mögötti sugdolózás, kuncogás lassan mindennapos lesz és egy idő után vagy megszokjuk vagy nem. Ennél csak az rosszabb ha az illető még jó tanuló. A "strébereket" folyamatosan piszkálják, gúnyolják addig míg az illető kínjában már nem tanul vagy végül iskolát nem vált, ahogy Én is tettem. Ez szokás most is még és sajnos tartok tőle, hogy az is marad. Mindig lesznek az osztályokban menő rétegek és olyanok akik nem illenek be sehová a többiek kasztrendszere szerint, ami eléggé szegényes. Kiközösítik a kisebbségieket, különösen a roma származásúakat, akik aztán végképp kevés eséllyel indulnak neki az életnek, hisz többségük viselkedése tönkreteszi azon kevesek előrejutását akik szeretnék vinni valamire az életben és nem csak segélyt követelni mindenhol. Szerencsére Én szlovén kisebbségi vagyok, így meg nem tudja mondani senki, hogy nem vagyok törzsgyökeres magyar. De az iskola kemény dolog mindenhogyan.

Megszokás, hogy az emberek nagy százaléka félrenéz ha földön fekvő hajléktalant lát. Vannak olyanok is akik még átmennek a túloldalra ha arról van szó csak ne kelljen elmenni mellette. Volt itt a városban egy idős hölgy, anno tanárként dolgozott. Hajléktalan lett, egyik hideg este láttam a buszmegállóban. Megálltam, beszélgettem vele és nagyon kedves volt. Sokszor vittem neki meleg teát és szendvicset amit mindig alig akart elfogadni. Aztán egyszer csak eltűnt, már nem találtam sehol. Odébállt, vagy ki tudja talán sosem derül ki. De még rajta is átnéztek sokan akármilyen hideg volt. Tény, hogy vannak olyan hajléktalanok akik már hajnalban szaladnak a boltba a koccintós borért. És már kora délelőtt matt részegen dülöngélnek az utcán, de itt is a helyzet, mint a romáknál nem mindegyik rossz, lusta csak mivel nagyrészük olyan ezért egy kalap alá vesszük őket. Hisz sok ember úgy gondolkodik - ha egy olyan akkor a biztos a másik se különb-.

Pedig nem mindig van így. Volt olyan roma származású munkatársam, aki nagyon kedves, szorgalmas volt, de még szegény ő is szégyellte, hogy roma a többiek viselkedése miatt. És ez az amibe sokan nem gondolnak bele, hogy vajon milyen lehet az esélytelenek köréből indulni úgy, hogy a"népcsoportja"rendesen elcseszi az esélyeit. 

Minden megszokás sokak életében. Amit tesznek, amit éreznek, amit gondolnak. Néha nem árt kilépni a komfortzónából is kicsit megszemlélni a világot körülöttünk. Látni azt amit amúgy sosem nézünk. Törődni azzal ami sosem érdekelt minket. Én is sokáig lenéztem az alkoholistákat, amíg a bátyám nem lett az, pedig neki nem volt olyan nehéz gyerekkora - "Isten nyugosztalja"- azóta tudom, hogy nem mindenki unalomból iszik és nem nézem le őket, mert egy betegség rabjai. Itt is vannak kivételek, mint mindenhol. Bár ha belegondolunk sok esetben a természet is megmutatja a kegyetlenséget mely nálunk embereknél is megtalálható, hisz sok csorda kiközösití azokat az állatokat akik más színnel születnek meg. 

Szeretünk mi emberek beolvadni a többiek közé. Ugyanazt utálni a munkahelyen akit a többiek. Azt csinálni amit mindenki helyesel. Boldog családi élet látszatát kelteni sokszor akkor is ha egyáltalán nem boldog az életünk. Elhitetni másokkal, hogy nálunk illetve velünk minden rendben. Csupán csak azért, mert ezt szoktuk meg. Közben meg lehet, hogy legbelül magányosak vagyunk és egyedül érezzük magunkat mindig hiába vannak körülöttünk olyan sokan.

Sosem szabad előre ítélkezni, hisz sosem lehet tudni mikor kerülünk egyszer mi olyan helyzetbe, hogy mások segítségére szorolunk, vagy elveszítjük a lakhatásunk és állásunk egyszerre, önhibánkon kivül. Mindennek megvan az oka, és attól, hogy valami 99%-ban ugyanolyan néha nem árt ha eszünkbe jut, hogy az bizonyos 1% ott van ami teljesen más.

Nem árt ha felvállaljuk önmagunkat és azt amit valójában gondolunk. És ha emiatt a megszokott közösség külső határára kerülünk ne bánkódjunk, hisz lehet, hogy megéri a kockázat és teljesen új fordulatot vehet az addig megszokott életünk. Új élményekkel gazdagodhatunk, új igaz barátaink lehetnek és talán egy jobb életet is találhatunk a sivár megszokott életünk helyett.