Rengeteg olyan család van ahol ki vannak osztva a szerepek, ki mit csinál, miben dönt és miben nem. Ez évek múltával is fenn áll. Véleményem szerint, minél több gyerek annál nehezebb szerep a szülői "munkakör" betöltése.

Nálunk tipikus családmodell volt. Anyu otthon a 4 gyerekkel, apu pedig dolgozik. 3 fiú testvéremmel nőttem fel, harmadik gyerekként és lányként mindközül a legkeményebben voltam fogva. Míg a 2 bátyám mindenhová eljárt addig én bizony 14 éves koromig sehová sem. Ez ügyben zéró tolerancia került bevezetésre. Ennek ellenére jópárszor léptem meg késő este otthonról az ablakon távozva, reménykedve, hogy senki sem veszi észre. Persze lebuktam. Ilyenkor családi gyűlést tartottunk ahol az elnöklő, jelen esetben apu kiszabta a büntetés minőségét és mennyiségét. Ez ügyben elég leleményesek voltak. A szobafogságtól a mezőn való munkán át a kukoricán való térdelésig mindenből kijutott. Finoman szólva is leleményes gyerek voltam ha szabálymegszegésről volt szó. Bár apu volt a főnök és a végső szót ő mondta ki, anyunál mindig lehetett próbálkozni, megfúrni néhány döntést.  És persze ha anyut meggyőztem, akkor ő apuval újjabb tanácskozásba kezdtek, hogy akkor mi legyen. 

Kedvencem a mai napig amikor beépített ügynököt vetettek be ellenem. Ilyenkor egyik tesómat rámküldték megfigyelés és faggatás céljából. Párszor bejött nekik, többek közt így buktam le, hogy cigizem, és így is találták meg az otthon tartott pár doboz cigit. Egy állítás-egy tagadás esetén jött a szembesítés, ahol próbálták kisakkozni, hogy vajon melyikünk kamuzik, sokszor összebeszéltünk, olyankor az elnöklő egy idő után feladta és utunkra negedett minket kollektív büntetést kiszabva. Néha elgondolkodtunk, hogy jobban jártunk volna ha nem sunyiskodunk, volt, hogy osztálykirándulást buktam el, 3 kitört ablak miatt, amiről senki sem tudta, hogy történt. :) Mentségemre szólt mindig, hogy legalább a tanulással nem volt gond, bár a magatartásom hagyott némi kivetnivalót maga után. 2 osztályfönőki figyelmeztetés és egy igazgatói után, 2 ellenörzős rendszerre váltottam egy volt a suliban egy otthon.Elég jól is ment, míg a kisebbik bátyám fel nem nyomott egy focimeccs miatt, igen egy focimeccs miatt..... Nah kérem az nem volt egyszerű. Apu bevezette a "statáriumot", minden nap lecke ellenőrzést tarott, csúny írásos füzetet teljes egészében másolhattam újra, minden házimunka rám maradt, és 8-kor takarodó volt ha tetszett ha nem. 5 hónapon át tartó szivatás után megkérdezte, hogy megérte-e, mire Én jó fejül röhögve közöltem, hogy igen :) Égbe emelte szemeit és könyörgött a jó Istenhez, hogy komolyodjak meg egy kicsit végre, mert ha így folytatom szívinfarktust kap. 

Jöttek a kollégiumi évek, ahol már nem volt sok gondjuk velem. A tanulás ment, a dohányzásról nem szoktam le, de már nem szóltak bele, és intőket sem hordtam haza. Plusz ugye még otthon volt nekik az öcsém akit nyúzhattak.

Első barát hazavitelekor a vérnyomásom minimum 200 volt. Aggódtam apu vajon, hogy fogja fogadni. Addigra már látszott, hogy öregéségére enyhült, mert estére mindketten bepálinkáztak és nem túl fényes énektudásukkal szórakoztattak minket és a szomszédokat. :)

Engem fogtak a legkeményebben és valószínüleg ennek is köszönhetem, hogy nem züllésre adtam a fejem, hanem tanulásra. Hálás vagyok nekik minden jóért és rosszért, mert attól vagyok az aki ma lehetek, hogy ők így neveltek, és segítettek mindenben. Egy családi tragédia után, még összetartóbbak lettünk, és kisunokájuknak hála talán megbékéltek már a sorssal. Imádják őt és persze elkényeztetik, nyoma sincs a szigornak ami még nálunk megvolt. Imádják, hogy amíg én dolgozom elkényeztethetik, és alig várják, hogy végre az oviba mehessenek érte.  

Néha viccesen megejtik ha olyan lesz, mint én akkor az ég óvjon engem. Hát remélem én is, hogy nem lesz olyan, de sosem lehet tudni. 

elnok

Egy valami biztos, egy szülő éli meg az életben a legtöbb dilemmát. A jó és a rossz dolgok elválasztása. A határok megszabása, megtalálni az egyensúlyt a szigor és az engedékenység közt. Mind olyan dolgok amik egy szülőt az élete végéig elkísérnek. Az aggódás, féltés, az elengedés, hogy mindig ott lehessünk a bajban. Ez teszi a a jó szülőket azzá akik. Mi is a gyerekeinkkel együtt formálódunk, érzünk és a szívünk szakad meg ha szomorúak. Nehéz ha valaki egyszemélyben helyettesíti mindkét szülőt, ő az "elnök" otthon a döntéshozó, a kenyérkereső. 

Nekem nem jött össze az együttélés, de örülök, hogy mellettem vannak a szüleim akik segítik, hogy otthon minél jobban teljesíthessek, ellátnak tanácsokkal, és mindig segítőkezet nyújtanak a bajban. Munka után kávéval vár, és minden gondomat megértően hallgatja. Szigorúságuk ellenére életem fontos szerepeit töltik be és nélkülük, lehet, hogy nem  menne minden flottul, sőt. 

Nem tudom, hogy hol lehet a határ, meddig lehet irányítani gyermekünk sorsát, életét, de amíg lehet addig mellette kell állnunk és igyekszem, hogy legalább annyira jó szülő legyek, mint ők nekem. Igyekszem nem engedékenynek mutatkozni, de nagyon lágyszívű vagyok, ennek ellenére eddig (lekopogom) sikerült minden hisztit csírájában elfojtanom. 

Egy szó, mint száz igyekszem otthon jól elnökölni és a legjobbat kihozni mindenből, mint sokan mások. Kitartást és sok sikert minden szülőnek, mert elkél.!

((((((U.i.: Az előző szokás nyereményhirdetés során jelzett több nickneves macera komment miatt igyekeztem egyesek elvárásainak megfelelően az "én-t" kisbetűvel írni, és mivel a vessző gombom hiányzik, egy fogpiszkáló segítségével kitenni a vesszőket, remélem így már nem keverik össze más írásaival, hogy hasonlóak :) :D )))))))